Váradi Jenő (Deny)- Megfagyott könny

Egyedül az éjszakában...


Leszáll az éj. A hold már, fényesen ragyog.
Körülötte elszórtan, hunyorgó csillagok.
Megpihen a természet, szendereg a táj.
Lágyan ringatódzik a tavon a holdsugár.

A tóparton ülök, ahol a föld még őrzi a nap melegét.
A távolba merengve, hallgatom az éjszaka zenéjét.
Lábamnál apró neszezéssel a hullám partot ér,
Nesztelen repüléssel köröz egy éhes denevér.

Ezernyi hangján szólít meg az éj.
Lágy suttogással köszönt néhány falevél.
A közelben hangosan béka kuruttyol,

Fű közül egy tücsök zenével válaszol.

A tó a holdfénytől ezüst ruhát kapott,
Vidáman táncolnak tükrén a hullámok.
A partról szomorúfűz halvány sziluettje,

Borul bánatosan az ezüst víztükörre.

Néhol csobban a víz, a sás halkan susog,
Mégis úgy tűnik, nincsenek is zajok.
Olyan nyugodt, békés, idilli ez a táj.
A lelkem ennyi szépségtől szinte fáj.

Szomorú arcomat az ég felé emelem,
A holdat keresi fáradt tekintetem.
Hányszor sírtunk át együtt az éjszakát?

Hányszor zokogtam el a lelkem bánatát?

Most is holdfényben füröszti meg arcom,
Megpróbálja lemosni, a szomorúságom.
A csillagok is huncutul rám kacsintanak,
De nyomát sem látják arcomon mosolynak.

Felkelek, és lassan aludni indulok,
A sötétség feketén köröttem’ imbolyog.
Kézen fog a magány, ő kísér utamon,
Az egyedüllét terhét cipelem vállamon...
/ismeretlen/