Szabó Ila :
EPILÓG


Már csöndesen szeretlek,
szelíd szavam se szól.
Könnyebb neked, ha vágyam
csak hangtalan dalol.


Nem várlak, nem kereslek,
nem álmodom veled,
feloldom gondod, vétked,
mit én hoztam neked.
S a csöndes könnyek éjén
én áldva áldalak,
köszönnöm kell, hogy voltál
egy boldog pillanat.
Lenyugszik lassan bennem
a lánggal égő láz,
de életedre titkon
tekintetem vigyáz.

A csend partján ha lépdelsz,
Lesz veled egy mégis,
Lesz veled egy mégsem,
Gondolkozz miért nem.

Mert nem kezdődött, s nem lett vége,
Csak egy reggel volt mely nem ébredt a fényre,
A csend partján ha lépdelsz,
Mond el, miért nem?

Napokra emlékszel, mit odaadtál másnak,
De nem kaptál semmit, értéktelen a látszat,
Lesz még olyan csend mely harangszóval ébreszt,
Bátortalan válaszokat ágyúszóval öl meg!

S megérted, mit megérteni fáj,
Kopogtat az élet, de beengedni fáj,
A csend partján ha lépdelsz, lesz veled egy szó,
Egyszer legyen majd jó

Nekünk így rendelték messze...
Ahol egy csillag egy csillagnak van teremtve...

Jó veled aludni és ébredni is jó,
Mégis fáj, ha elér ez a szó,
Nem tudom, hogy éljek, hogy éljek tovább?
De átölellek a himnusz után.

Nekünk így rendelték messze...
Ahogy egy csillag egy csillagnak van teremtve...

Nem könnyű szeretni, ki döntött maga ellen,
Ki bűhődni akar, látszatszerelemmel,
Eljött valaki, a csend partjára,
Üvölteni végre: a mindenért cserébe!

Mikor az első bomba lehullt,
Hozzámbújtál éppen,
Ha a csend partjára tévedsz,
Mondd el, miért nem?