Az utam most, magányosan járom, egyedül megyek,
Körbefognak, karolnak az ilyen-olyan érzelemhegyek.
Körülöttem jajgatva, nyafogva síró, bágyadt, halódó szívek,
Megkopott, csonka érzések, hulló könnyek, kifakult színek.

Elég ebből! Hát mi végre a jó szó, ha a könny mind elmossa,
Ha az érkező szivárványt a fájdalom bakancsa rútul tapossa?

Pillanatok, mint elöregedett, szúrágta, korhadt fa kidőlnek,
Más, idegen, fényesebben ragyogó Nap sugarai jönnek,
Azok másként, irtó fájdalommal marva sütnek, égetnek,
Színleg bájjal villogtatja folyók fodrát, belül a tűzre vetnek.

Elég ebből! Kell még, kell, hogy a csók tüze fájjon,
Ezer emlék tömörülve, egy könnycseppre szálljon!

Könny és remény, büszkeség, mély csend és vihar,
Sokszor nem tudja a józan ész, a szív mit is akar.
Édes álom néha puha bársonyával gondosan betakar,
Máskor vadul felpattanni, rohanni hozzá, de hamar.

Mennyi szépet, színpompás érzést adtál már nekem,
Visszaadni kicsiny töredékét sem tudnám sosem.

Melléd ül egy angyal, de félsz érinteni szárnyát,
Mert éget a múlt, s hagyod kialudni remény lángját.
Csodákról írsz verseket, megírod szerelmeskedés álmát,
Semmit sem tudsz, érinteni sem mered szerelemnek lábát!

Én indulok, nem várok, továbbmegyek.
Gyertek hát velem magátsirató szívek!

Oda, hol rátalálhatunk a boldog mesére,
Az örök, kifogyhatatlan nevetésre,
Az egyetlen, igaz, önzetlen érzésre,
A felülmúlhatatlan, őszinte szerelemre.

Mert vele összebújva, szíved ringatva elcsábítja,
S a múlt fájdalmait nyomtalanul kiradírozhatja!