A delfin és a bálna
Egyszer régen, mikor az időt még nem mérték a szigorúan kattogó fogaskerekek, élt akkoriban egy ősz öregapó, akinek semmi egyebe nem volt, csak két szerető gyermeke: Bálna és Delfin, egy behemót fiú és egy szorgos leányka. Nem is vágyott ő soha földek és tengerek gazdag kincseire, csak gyermekei boldogságára.
- Én nem maradhatok itt veletek, hamarosan el kell mennem, de ti sose hagyjátok el egymást! - mondta gyakran, és egy gyászos reggelen, könnyű lelke végleg elrepült.
Ettől kezdve a két testvér úgy óvta egymást, mint ahogy édesapjuk tette, valaha.
Szegényebbek voltak, mint a templom egerének legkisebb bolhája, ám a törékeny Delfin serényen dolgozott, szántott és vetett, aratott és őrölt, így tudott sütni olykor a kemencében egy mosolygós, kis kenyérkét. Csakhogy a melák Bálna lusta volt, és olyan mohó, hogy felfalt minden fényes kiscipót, amit csak húga kisütött, és mivel a munkához nem fűlt a foga,
egyre kövérebbre, és kövérebbre hízott.
Ám egy este kinyitotta Delfin a kemenceajtót, és így szólt:
- Ezt a kiscipót holnap elviszem a legfőbb varázslónak, Terek urának, hogy ezután is legyen jószívű hozzánk, ne bántson minket.
De bizony, másnapra ennek a cipónak is nyoma veszett Bálna feneketlen gyomrában, és mivel a legfőbb varázslónak egy picinyke morzsa sem jutott belőle, rettentően megharagudott.
- Bálna! Légy átkozott, ne kerülj többé az emberek szeme elé, süllyedj el szégyenedben! - kiáltott dühöngve Terek ura. - Egy ilyen óriás, mint te, nem bújhat el a szárazon, ezért ettől a pillanattól kezdve, neked és utódaidnak örökké az óceánok mélyén kell bujdokolnotok. Csak friss levegőért bukkanhattok fel, néha, és sosem pihenhettek, mindig úsznotok kell, hogy
jóllakjatok!
Attól a naptól fogva, Bálnát senki nem látta többé. Még Delfin sem sejtette, hová tűnt az ő kedves, behemót fivére, de valami a szíve mélyén mindig az óceánhoz hívta. Hajnalanta leült a végtelen vizek partján, és eszébe jutottak öregapó aggódó szavai.
Lám - gondolta magában -, Bálna mégis itt hagyott. Szomorúan nézte a fehéren fodrozódó hullámokat, mígnem egy reggel odaúszott hozzá Százvizetvi sellő, az óceán csodatévő vízi tündére.
- Látom arcodon a mérhetetlen bánatot - mondta -, mi bánt ennyire, hogy még a suttogó hullámok szelíd muzsikája sem vidít fel?
- Magam sem értem, mi történt... - felelte Delfin, és elmesélte, hogyan maradt árván, és egyedül.
Százvizetvi sellő nagyon megszánta, de tudta, mi módon segíthet rajta.
- Én láttam a Bátyádat, itt, az óceán vizében, és te is megtalálhatod. Ha belebújsz a ruhámba, könnyedén siklasz a legszilajabb hullámok között, kitérnek előled az éles korallzátonyok, és a legmélyebb tengerek alján is felkavarhatod az iszapot. Csak az a fontos, bízz a varázserőmben, és mindig végy mély lélegzetet, mielőtt alámerülsz! Addig én felveszem a te ruhádat, és meglesem, mit tesznek az emberek, a homokos fövenyen túl.
Így is történt, Százvizetvi sellő és Delfin ruhát cseréltek, egyik elmerült az emberek zajló tengerében, a másik pedig a sűrű óceánban. Talán a kis Delfin hamarosan megtalálta a lomha Bálnát, és talán Százvizetvi sellő is boldogan élt, az emberek között, de a ruhájukat, biztosan nem cserélték vissza, soha többé.
Cserepes Andrea
Még több információ- e rendkívül kedves, intelligens "barátunkról"http://delfin.wyw.hu/Delfinek_szellemi_kepessegei/
http://delfino.uw.hu/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.