Illúzió Felkelt a Hold, a lusta éji lámpás Ezüstös árnyat vetve a hűs dunai habokra. Egy koldus bámulja meredten e képet, Mintha öreg barátját vélné felismerni benne. A kép elillan, búsan lehajtja fejét, Felhők hada sorakozik az égi csatatéren. Leszakad az ég, minta dézsából öntenék, A cseppek útja a koldus orra hegyén vezet a sírjukba, a vén Földbe. Lecsendesül a háború, békét int a Nap s Királyi méltósággal elfoglalja a Hold trónját. A koldus kicsavarja kalapját, feláll és eltűnik a pesti forgatagban. Forog az égi kerék, akár egy rozzant, régi gép. Pajkos árnyak játszanak a Duna partján. Köszönti őket a Hold, a visszatérő vendég, lesütött szemmel keresi öreg barátját. De ő már többé nem pihen itt, követte szerelmét, az égi háború gyümölcsét, a szende esőcseppet. Rozsdás rózsaszirmok röppennek tova a pesti éjszakába.

Kristóf Eliza