mint a mai napom is .....blogomban úgy érzem helyet kell adni azoknak az embereknek akik boldogan születtek....és nem biztos , hogy a sorsukat Ők alakították csak, hanem külső körülmények is fátylat borítottak rájuk.
Mennek az úton...útjukon....együtt.......
Ők és az örök út....Két ember egy kerekesszékkel
Aki egy ideje Ajkán él, biztosan látta már ezt az „érdekes” párt, akik ha esik, ha fúj, úton vannak. Horváth néni ül a székében, élénk tekintetében a kapitányi felelősség tudatával, mögötte pedig az elnyűhetetlenek bizonyult tolóerőt biztosító Miklós lépdel, akin soha nem látni, hogy csüggedne, vagy elfáradt volna. Sehogy sem tudom felidézni mikor pillantottam meg őket először, pedig a látvány nem feledhető. Mintha egy Fellini filmből jöttek volna elő, olyan erejű vizuális mondanivalót árasztottak már akkor is felém. Misztikumukat csak növelték a későbbi találkozásaink is, amelyekre mindig akkor került sor, mikor éppen úton voltak ők is, én is. És nem csak Ajkán, hanem más településeken, és a Somló alatti utakon is fel-feltűnnek időnként. Olyan érzésem volt, és van is, hogy ők mindig úton vannak, és csak én töltök hosszabb időszakokat egyhelyben hétköznapi emberként „tengődve”. Elérkezettnek éreztem az időt, hogy ezen erősen szociális töltetű „mozgó film” főszereplőit, és egyben forgatókönyv íróit-írótársuk, és producerük az élet-egy pillanatra megállítsam. Megtettem, és nem bántam meg. Megbánnom akkor kellett volna az életükbe avatkozásomat, ha egy tolakodva kíváncsiskodó, sorsukon csak sajnálkozni tudó emberként könyveltek volna el. Nem ez történt. Örömömre, egyenlő partnerként kezdték el a beszélgetést velem, az illendő bemutatkozás után. Jelenlegi életükről kérdeztem őket, hiszen mindenkinek az adja az éppen legfontosabb feladatokat, útirányokat. Hazafelé tartottak a Padragi városrészben található, elmondásuk alapján antiszociális bérlakásukba. Amúgy az ebéd elköltésén kívül-amelyet a Családsegítő központ biztosít nekik-, a lakás ügyében is próbáltak szívós módon segítséget kiharcolni maguknak. Horváth néni a szóvivő, Miklósnak is vannak önálló gondolatai, de elsősorban a megerősítése az elmondottaknak, az ő fő feladata. Érthetően, szabatosan fogalmazva sorolja a problémáikat, nem is tűnik irreálisnak, amit elmond, hiszen nem csak bírál embereket, és hivatalokat, hanem a jótevőikről is bőven említést tesz. Orvosukról, hivatali pártfogójukról, jószívű szomszédokról beszél elismerően, akik az ő megítélése szerint, sokat tettek értük a legnagyobb szükség idején. Ugyan is még a tavalyi évben, egy általuk ismertnek mondott személy, távollétükben lángra lobbantotta otthonukat. A tűz martalékává lett az ajtó, és az ablak is oly mértékben, hogy csak a cseréjük lehetséges. De erre még csak ígéretet sem kaptak, elmondásuk szerint ezért is nem fizetik a lakbért. Bár a lakás kezelője meg éppen erre hivatkozva nem intézkedik, szintén az általuk elmondottak szerint. Így, hogy a szelet akkor is érzik, amikor nem akarják, és persze fűteni sem tudnak elégségesen. Ennek tüdőgyulladás lett a következménye, és kórházi ápolás. Bár tudják, hogy az épület „dózer érett”, ők nem adják fel, hogy legalább az ajtó, és az ablak újra betöltse funkcióját. Sőt ha az meglenne, érdemesnek látnák, egy a tűzesettel kapcsolatban ott ténykedő szakember által javasolt tűzriasztó felszereltetését is elérni, „hogy a kárt majd valaki megtéríthesse legközelebb”. Bár minden körülmény adott hozzá, mégsem megtört emberek, tovább róják az utakat, mert vannak még jó emberek, és így reményük is. Egymást is ideálisan egészíthetik ki, hiszen egy-egy napból, huszonnégy órát együtt töltenek el. Ha egy irányba mentek volna mindig, valószínűleg visszaértek volna már, a Földet megkerülve Ajkára.
forrás: http://akademia.blog.emasa.hu/2009/05/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.